2007. szeptember 21. † – XXX. fejezet

Nyolcvan évesen ezen a napon halt meg édesanyám, részben végelgyengülésben, konkrétan tüdőembóliában. A nővérem volt nála látogatóban reggel, én meg a napokban mentem volna, de aztán úgy alakult, hogy valamelyik gyerekemért kellett mennem. Az ilyen utolsó látogatási lehetőségek elhalasztását mindig sajnálja az ember.

Mikor a halálhíre ért épp válaszröplapot készítettünk, mert a polgármester emberei olyan anyagot dobtak a levelesládáinkba, mely szerint a gyár megépítése esetére négymilliárd forintos beruházást tud létrehozni az Eu-s pályázatokból. Mintha legalábbis a gyárnak bármi köze lett volna az Eu-s pályázathoz. Mintha a gyár legalábbis azonnali többszázmilliós pénzügyi hasznot hozott volna. (Valamennyit persze igen, de nem annyit, amennyit ő állított.) Már csak néhány óra volt a kampánycsendig, ezért dolgozni kellett. Egyszerűen agyrémnek tűnt, hogy idióta állítások megcáfolásával, röplapok készítésével kell foglalkoznom, szétszórását koordinálnom, miközben más dolgom volna.

Mondhatni édesanyám teljes életet élt. Az utóbbi egy évben már nem tudtam vele beszélgetni, az előtte való 2 évben pedig folyamatosan felejtette el a múltját, először a közelit, aztán mindent, végül már meg sem ismert, és bár hallotta, amit mondtak neki, csak ritkán válaszolt. Az utolsó mondata hozzám körülbelül fél éve hangzott el, akkoriban, amikor a gyárellenes küzdelembe belefogtunk. Ekkor már nem tudta ki vagyok, egy ápolónak nézett a sok közül. Pusztán a sétálásból, meg abból, hogy törődök vele arra következtetett, és ezért azt mondta, hogy rendes ember lehetek, és ha ráadásul még a fia is, annak külön örül. Ezen mosolyogtam, mert kedves volt, és az adott körülmények között vicces is.

Nagy igazságszerető és egészségügyi élharcos volt egyébként, épp olyan, mint a feleségem. Vagyis, ha igaz az, hogy mi férfiak csak azt tesszük, amit a nők kívánnak tőlünk, akkor körülbelül ennek a sztereotípiának az élő példája vagyok. (A csapat és a szimpatizánsok fejezetben a kertvárosban lakó nők és férfiak viszonyáról már írtam. S talán arról is, hogy egyúttal a nők körében a türelmetlenség jelei is érződtek, nem örültek a folyamatos távollétünknek, a küzdelmünk sikerében pedig nem igazán hittek.)

A levélládánkba több polgármestertől kapott szórólap is került ezen a nap. Kétségbeesett valótlan ígérgetésekben is a pusztulást éreztem, azt hogy ebbe a küzdelembe a polgármester is belehalhat. A pusztulás áradt a legutolsó televíziós szerepléséből is.

Társaságuk erőtlen volt, a show-műsor műfaja is teljes mértékben meglepte őket. Ezek a showk ugyanis rendelkeznek egy közös sajátossággal. Bármilyen módon lebecsüli is az értelmiség e műfajt, demokratikus felületeket biztosítanak.

A sajátosságuk abban érhető tetten, hogy végképp nincs benne tekintély. Csak az ott elhangzottak alapján dönt a műsorvezető és a néző, gyakran mindenkit a keresztnevükön szólítanak, Feri, Józsi és Ildikó nyilatkozik. A polgármester itt is egyedül küzdött, s a végén műsorvezető egyszerűen kivette a kezéből a mikrofont, a mögötte lévőnek adta, aki pedig csak azért bólogatott, mert egyet akart érteni a polgármesterével.

 

Így azonban megkapta a kérdést: „Látom Ön bólogat, ezek szerint tudja mit tartalmaz a titkos szerződés?”

 

Pusztulás szele lengedezett a város felett. A megvalósuló projekttől és az iparvárossá válástól a mi oldalunk rettegett, s közülünk élték ezt át teljes tragédiaként, s féltek a letelepülni kívánó gyár veszélyes kibocsátásaitól. A másik oldal pedig hinni akart a 4 milliárdos Eu-s támogatásban, és valami fogalmai voltak a város anyagi ellehetetlenüléséről is, az összeomlás szele érintette meg őket is. Velünk ellentétben ők viszont úgy érzékelték, hogy a gyár lehet a megmentő, hiszen ezt mondta nekik a vezérük is.

A lábadozás első kinti napjaiban a polgármester már kampányolt a nyugdíjas klubban. Még nehezére esett a beszéd, mégis hosszú időt töltött itt, s sokat mesélt a négy milliárdról, az őt ért méltatlan politikai jellegű támadásokról, és arról, hogy a gyárat csak ürügyül használják fel ellenségei. Irántunk haragot, maga iránt szánalmat keltett azokban, akik amúgy is mindig hittek benne. Csak azok vették körül, akik szerették őt.

Egyikük – és ez itt most a képzelet szüleménye, mert egy másik összejövetelen hallottam ezt a visszaemlékezést – talán a gyár megépítésének témájához szólt volna hozzá, de valahogy elkanyarodott, és elmesélte a saját életét, ahogy azt az öregek gyakran megteszik. Mintegy 10 percben összefoglalt 50-60 évet. A többiek türelmesen hallgatták, bár részben ismerték már, részben pedig egyáltalán nem érdekelte őket. Rá is szólt valamelyikük, hogy most ne az életét mesélje el. A története azonban nem volt teljesen parttalan, hiszen kibontakozott belőle a polgármesterrel való kapcsolata. Még a kezdetek kezdetén, amikor egyetlen üzem sem volt még itt, és csak poros kis utcácskák álltak, ő bekopogtatott a tanácselnök ajtaján, hogy üzemet szeretne létrehozni. És ami segítség ilyenkor elkel, azt mind megígérte neki a polgármester. (Az elbeszélésben hol polgármestert, hol tanácselnököt mondott, hogy melyik megszólítást is használja, a tekintetben zavarban volt.) Az elismerő morajon felbátorodva rögtön új történetbe is kezdett.

Amikor – szintén hasonlóképp régen – az állam benzinárat emelt, a tanácselnök szólt az embereknek, hogy menjenek, vegyenek minél több benzint. Aztán jöttek az elvtársak, és ujjukat rázták a tanácselnökre, hogy hát miért is árulta el előre az emelést, nem való azokkal szemben illojálisnak lenni, akik kiemelték, és akiknek a hivatalát köszönheti. Hát ilyen ember ő.

Ezek a pozitív történetek – melyek valóban keringtek – fontosak, és meg is magyarázzák azt a lelkiállapotot, ami a gyár körül, és immár nem csak a gyár körül kirajzolódott. Nem csak a pusztulás, de a nosztalgia is áthatotta az idősebb emberek egy részét. Többen voltak, akik ezeket az eseményeket nem figyelték, nem követték, de valamit érezniük kellett.

Édesanyámnak várnia kellett egy napot, s ettől aztán úgy éreztem, én is épp olyan gép lettem, mint a polgármester, aki ráadásul a saját életét tette fel kockára, mert ugye „mit számít ő, amikor a városról van szó?” – S mit számít bárki más is?